Valamiért nem nyomtat

Január végének egyik szürke hétfő délutánján.

A Váci úti irodaházakban ilyenkor már érezni, hogy a tél kezd feladni a harcot, de még nem adta fel teljesen. A fűtés fullon megy, az ablakok bepárásodnak, és mindenki kicsit feszültebb, mint kellene.

Ma délelőtt még simán mentek a ticketek, délutánra viszont elkezdődött a klasszikus "valamiért nem nyomtat" hullám.

Körülbelül fél három körül jött a hívás a pénzügyről. Nem telefonon, hanem élőben: egy pasi állt meg az ajtóban, kopogott is hozzá illően, de a szeme már bent járt az irodában.

– Szia, te vagy Suzy? A nyomtatóm... szóval nem hajlandó. Már újraindítottam, de semmi.

Felnéztem rá. Elsőre nem is ismertem fel. Vagy talán mégis, csak eddig sosem álltunk ennyire közel egymáshoz. Harmincas vége, sportos, de nem túltolva, sötétkék ing, az ujját felgyűrte könyékig. A haja kicsit kócos volt, mintha egész nap a monitor előtt görnyedt volna.

És a szeme... az a fajta pillantás, ami nem kérdez, hanem már tudja a választ.

– Persze, gyere, megnézem – mondtam, és felálltam.

Éreztem, ahogy a szoknya anyaga végigsiklik a combomon, és hirtelen nagyon tudatában voltam annak, hogy ma reggel egy picit rövidebb darabot választottam, mint amit a HR szabályzat valószínűleg szeretne.

Kimentünk hozzá a pénzügyes open space-be. A nyomtató a sarokban döcögött, mint mindig: bekapcsolt, de a sorban álló dokumentumok csak ott lebegtek, nem indult el semmi.

– Na, mutasd – mondtam, és lehajoltam a géphez.

Tudatosan vagy sem, de a mozdulatnál kicsit hátrabillent a csípőm. Éreztem, hogy néz. Nem sunyiban, hanem lazán, mintha ez lenne a természetes.

Kinyitottam a tálcát, ellenőriztem a papírt, aztán a kábeleket.

– Próbáljuk meg bedugni újra ezt a hálózati kábelt – mondtam, és kihúztam, majd visszadugtam. – Jó, akkor ezt most bedugom... hátha ettől beindul.

Rám nézett, és elmosolyodott. Az a fajta mosoly, ami nem ártatlan.

– Dugjuk be, amit tudunk – válaszolta halkan, szinte suttogva, de pontosan úgy, hogy én is halljam. – Néha csak egy jó kis újracsatlakozás kell.

Egy pillanatra megállt a levegő. Nem nevettünk ki hangosan, de mindketten tudtuk, hogy ezt most nem a nyomtatóról beszéltük. A szemkontaktus kitartott két másodperccel tovább, mint kellett volna.

Aztán visszamosolyogtam, kicsit ferdén.

– Na látod, máris megy. Csak türelem.

Visszamentem az IT szobába. Az ajtót becsuktam magam mögött – nem kellett, de most jólesett. A kollégám, a tipikus kockafejű srác, már hetek óta szabadságon van, így az egész helyiség az enyém.

Csak a monitorok zúgnak halkan, a ventilátorok, és most már a saját pulzusom is hallatszott.

Leültem, kinyitottam az Outlookot, hogy leadjam a ticketet lezártként. És akkor jött az e-mail.

Tárgysor: Re: Nyomtató probléma – köszönöm a segítséget

Kinyitottam.

"Suzy,
köszönöm, hogy bedugtad. Tényleg beindult tőle minden. Egész délután azon jár az eszem, milyen lehetne, ha nem lenne ennyi ember körülöttünk. Ha most egyedül lennénk egy szobában... nem feltétlenül a nyomtatóról beszélnénk.

Kíváncsi vagyok, te most mit gondolsz. Mert én most nagyon nehezen koncentrálok a táblázatokra.

Várom a választ. Vagy... bármit."

Olvastam egyszer. Aztán még egyszer. Az első mondat még csak flörtölt. A második már provokált. A harmadik... az már odacsapott.

Éreztem, ahogy a melegség azonnal szétárad bennem, a hasamtól lefelé, a combjaim közé. A mellbimbóm megkeményedett az anyag alatt, a bugyim hirtelen szorosabbnak, nedvesebbnek tűnt.

Basszus. Ez most nem játék.

Hátradőltem a székben, a lábaimat kicsit szétnyitottam az asztal alatt. Az egyik kezem még mindig az egeret fogta, a másik lassan végigcsúszott a combomon, felfelé, a szoknya alá.

Nem siettem. Csak figyeltem, ahogy a testem reagál a szavakra – azokra a szavakra, amiket ő írt, és azokra, amiket én most már hozzá képzeltem.

A puncim lüktetett, forró volt, nedves. Az ujjam hegye megérintette a bugyi anyagát – átázott, szinte azonnal.

Pont akkor, amikor a lélegzetem már elakadt volna a következő mozdulattól, az ajtó túloldaláról, a folyosóról felcsattant egy hangos, szinte sikító női kiáltás:

– Ki húzta ki megint ezt a rohadt nyomtatót?! Ez most komoly?! Már megint offline van az egész emelet!

Felismertem a hangot. Edit, a pénzügyes csapat hiperaktív könyvelője, aki úgy kezeli a nyomtatókat, mintha azok személyesen őt sértenék meg minden egyes papírelakadással.

Nem a pasi volt. Persze hogy nem ő.

Ő most biztosan ott ül a táblázatai között, és talán még mindig azon mosolyog, mit indított el bennem az az e-mail.

A pillanat szétrobbant, mint egy túlfújt lufi. A testem még ott lebegett a peremen, de a fejemben már csak az visszhangzott: "ki húzta ki ezt a rohadt nyomtatót".

Komolyan, Edit? Pont most?

Kihúztam a kezem, a bugyimból, és halkan felnevettem – nem dühösen, inkább tehetetlenül, önironikusan.

A forróság még ott sistergett bennem, de a varázs már elillant.

Felálltam, megigazítottam a szoknyát, a blúzt, és egy mély levegőt vettem.

Az e-mail még mindig nyitva volt a képernyőn. Ott maradt, villogás nélkül, türelmesen.

Ránéztem még egyszer, aztán bezártam az ablakot.

Nem azért, mert ne tudtam volna, mit írjak.

Hanem mert most pontosan tudtam: nem fogok válaszolni.

Nem minden történetnek kell folytatás. Némelyiknek elég az, hogy megtörtént.

És néha egyetlen kiabált mondat a folyosóról — "ki húzta ki megint ezt a rohadt nyomtatót?" — pont elég ahhoz, hogy minden visszazökkenjen a helyére.