Január közepe van, az a fajta tél, amikor a hideg már nem frissít, inkább csak ráül az emberre. A Váci úti irodaházak ilyenkor estére kiürülnek, de a rendszerek nem alszanak el velük együtt. Ma is kicsit tovább maradtam bent. Nem azért, mert nagy baj lett volna, inkább azért, mert az IT ilyen: megoldasz egy problémát, és mire hátradőlnél, már jön is a következő.
Egy kattintás az ügyfél szemében, egy-két óra munka a valóságban. Jogosultságok, elérhetetlen hálózati meghajtók, "eddig működött" típusú hibák, amik mögött mindig van még valami megoldandó. Néha pont az a legfárasztóbb, hogy ezt senki nem látja. Fél hat körül végre elpakoltam, felvettem a kabátomat, és kiléptem a hidegbe.
A metrón már kevesebben voltak, ilyenkor könnyebb elveszni a gondolatokban. Zenét hallgattam, figyeltem az embereket, és éreztem, ahogy a nap lassan lepereg rólam. Mire hazaértem, már nem a ticketek jártak a fejemben.
A lakásom a XIII. kerület egy nyugodtabb részén van. Nem nagy, de pont elég, és este teljesen más hangulata van, mint nappal. Ledobtam a táskát, levettem a kabátot, és az első dolgom az volt, hogy benyomtam egy Amelie Lens szettet, kicsit felpörgetve magam. A monoton, pulzáló ritmus betöltötte a teret. Közben csináltam egy kávét, mert igen, este is szeretem, főleg amikor még zsizseg bennem a nap.
Zuhany után már egészen másképp éreztem magam. Nem fáradtan, inkább nyugtalanul. Leültem a laptop elé, és elkezdtem kicsit keresgélni. Nem tudatosan, csak kattintgattam, nézelődtem, míg végül rábukkantam egy egyszerű, kicsi chatközösségre. Nem volt nagy felhajtás, nem volt túltolva semmi. Pont ez tetszett benne.
Elkezdődött egy beszélgetés. Először teljesen hétköznapi, pár könnyed mondat, egy kis humor. Aztán fokozatosan átalakult. Nem hirtelen, nem erőszakosan, inkább úgy, hogy észre sem vettem, mikor lett több benne. Apró utalások, félbehagyott gondolatok, olyan sorok, amik után egy pillanatra mindig megálltam, mielőtt válaszoltam.
A zene ment tovább a háttérben, a kávé már rég kihűlt, én pedig egyre kevésbé ültem "csak úgy" a gép előtt. Éreztem, ahogy a figyelmem befelé fordul, ahogy a testem sokkal gyorsabban reagál, mint ahogy gondolkodni tudnék róla. Nem volt benne sietség, inkább egy lassan felépülő feszültség, ami végig ott maradt bennem.
És akkor megszólalt a céges telefonom.
Egy üzenet villant fel a kijelzőn. Rövid, tárgyilagos, valami holnapi feladatról. Tipikus. Az a pillanat, amikor a nappali és az esti énem összeér. Ránéztem, elmosolyodtam, és némára tettem. Most nem akartam váltani. Nem akartam visszamenni abba a világba.
A beszélgetés nem ment tovább. Nem azért, mert vége lett, hanem mert már nem volt rá szükség. Ami bennem addig csak feszültség volt, az hirtelen nagyon is kézzelfogható lett. Hátradőltem, hagytam, hogy a zene tovább pulzáljon, és egyszerűen magamhoz nyúltam. Nem siettem, nem akartam gyorsan túl lenni rajta. Inkább figyeltem magamra, arra, hogyan reagál a testem arra az estére, a szavakra, a hangulatra.
Nem gondolkodtam rajta, mit "kellene" csinálnom. Csak hagytam, hogy jól essen. A laptop fénye tompán világított, a lakás csendes volt, bennem viszont minden sokkal élesebbnek tűnt abban a pár percben, ami csak rólam szólt.
Amikor végül ránéztem az órára, meglepődtem, mennyire elszaladt az idő.
Holnap reggel megint jönnek a hibák, a kérdések, a "csak egy kattintás" kérések.
De ez az este most más volt.
És ezt nem vitte el magával az éjszaka.
Igen ez az!
Kattints a videóra és nézd meg a többi előadói videót.
