Na jó, emberek. Január óta nem írtam semmit, és most itt ülök az irodában, ahol a légkondi megint csak arra képes, hogy enyhén mozgassa a forró levegőt, mint egy lustán legyezgető nagymama. Kint 34 fok, bent 29, én pedig rövidnadrágban és laza topban próbálok úgy tenni, mintha normális ember lennék, nem pedig egy olvadozó IT-s lény.
Gondoltam, ideje lenne végre összefoglalni, mi a helyzet a "nyomtatós pasival", aki azóta már nem nyomtatós pasi, hanem Márk. Hivatalosan.
Szóval... mi történt az elmúlt öt és fél hónapban?
Hát, sok minden és egyszerre semmi.
Februárban még volt egy kellemes péntek esti szülinapi buli, ahol kiderült a neve, folyt a flört, poénkodtunk a merevlemezekről meg a kábelbedugásról, és elég jól éreztem magam. Utána jött pár hét chatelgetés. Nem mindennapos, de azért rendszeres. Volt egy-két olyan üzenetváltás, amitől este egyedül a kanapén már nemcsak a kávé miatt lettem meleg.
Aztán áprilisban... történt valami.
Pontosabban: történt valami, amiről még mindig nem vagyok teljesen meggyőződve, hogy valóban megtörtént-e, vagy csak egy nagyon élénk, kollektív hallucináció volt.
Egyik nap délelőtt 11 körül Márk írt egy ticketet, hogy "sürgős raktári leltárhoz kell a régi switch". Persze, hogy én mentem, mert a kollégám még mindig szabadságon volt (szerintem már el is ment nyugdíjba, csak elfelejtett szólni). Bementünk a félhomályos, poros, régi irodai raktárba a pinceszinten, ahol olyan szaga van, mint egy 2008-as szerverteremnek.
Kerestük a switchet. Legalábbis elvileg.
Aztán egyszer csak ott álltam a polcnak dőlve, a szoknyám felcsúszva, Márk keze a combom között, az ujja bennem, én meg a számra szorítottam a saját kezem, hogy ne adjak ki hangot. Három perc. Maximum. Talán annyi sem. Gyors, kapkodós, szinte szakszerűtlen. Mint amikor valaki egy ticketet akar lezárni minél előbb, csak most a testem volt a ticket.
És aztán... kész.
Kimentünk a raktárból, ő visszasétált a pénzügyre, én meg vissza az IT-szobába. Útközben a liftben egymásra néztünk, és mindketten csak nevettünk, mint két hülye. Nem szóltunk semmit. Mintha attól, hogy nem beszélünk róla, nem is történt volna meg.
Azóta?
Azóta semmi.
Komolyan. Nulla. Zéró.
Se üzenet, se "véletlen" találkozás a folyosón, se "gyere, megnézem a gépedet" poén. Mintha valaki lenyomta volna a resetgombot. Én meg néha csak ülök itt, és gondolkozom: tényleg megtörtént az a raktári dolog, vagy csak túl sok kávét ittam, és túl élénk a fantáziám?
Most július van. A kollégám szerencsére mégis visszajött a szabadságról – kiderült, hogy nem ment nyugdíjba, csak nagyon-nagyon hosszú "mentális karbantartást" tartott. Így már ketten hallgathatjuk egymás billentyűzaját, és ő legalább hoz néha filteres kávét, szóval van némi előnye is a dolognak.
Márk pedig ott van a pénzügyön, és ha összefutunk, akkor maximálisan udvariasan köszönünk egymásnak, mint két ember, akik soha nem dugták be egymás kábelét semmilyen értelemben.
És én?
Nevetek magamon. Mert mi mást tehetnék? Ez az egész olyan, mint egy félbehagyott ticket, aminek már öt hónapja "In Progress" a státusza, de senki nem ír bele kommentet.
Talán írok neki egyszer. Vagy nem. Vagy megvárom, amíg legközelebb valami "sürgős raktári probléma" adódik.
Addig is próbálom túlélni ezt a légkondi nélküli szaunát, és élvezem, hogy legalább a saját humorom még mindig működik.
Mert ha már a szexuális életem olyan, mint egy Windows Update... legalább legyen benne egy kis derültség.
Júliusban ennyit tudok.
Suzy
Kattints a videóra és nézd meg a többi előadói videót.
